Röviden szeretném megosztani a személyes történetem, mert nagy szerepet játszott a hivatástudatom kialakításában. Rengetegszer tapasztaltam meg ugyanis a pszichológia óriási - változást segítő erejét.
20 évesen egy olyan egyetemre jártam (közgáz) ami nem az én világom volt. Nem élveztem, azért választottam, mert fogalmam sem volt, mit is szeretnék, egyet tudtam csak: jó fizetést elég hamar.
Egy olyan párkapcsolatban voltam, amiben valamiért folyamatosan hiányérzetem volt. Nem tudtam megfogalmazni mi történik, csak egyszerűen sokszor éreztem, hogy valami nem oké, valami hiányzik.
Barátaim nem igazán voltak, nem tudtam jól kapcsolódni, de nem is hiányzott. Más volt a fókusz.
Az ételek és az edzés. Egy idő után mindent felülírt.
Időre ettem, kigrammozva mindent, az újabb és újabb diétás szabályoknak megfelelve. A testemhez egyáltalán nem kapcsolódtam.
Edzeni szintén külső általam hozott szabályok szerint jártam, egyáltalán nem vettem figyelembe a testem igényeit.
A menstruációm elmúlt, hullani kezdett a hajam. Mégsem akartam változtatni. Bűntudatom volt ha nem az általam aktuálisan hozott diétás szabályok szerint ettem, vagy ha nem mentem edzeni. Közben fejben szinte állandóan az ételeken agyaltam. Mit mikor, miért, mit nem.. Nem lettem anorexiás, ez az úgynevezett „atipikus evészavar” volt, amely nem merítette ki a diagnosztikai kritériumokat, de szinte az egész életemet tönkretette.
Éveket veszítettem. Egyetemi éveket. Bulikat. Szülinapokat. Szilvesztereket. Hétköznapokat. Mindent.
De szerencsém van, mert „csak” éveket. Nem egy egész életet.
Ugyanis végül a rengeteg külső visszajelzés és egy pszichológus által írt könyv hatására elmentem egy pszichológushoz. És ez megváltoztatott mindent.
Elkezdtem újra kapcsolódni a testemmel. Megismertem, elfogadtam és megszerettem őt.
Megtanultam újra enni. Bátran. Szabadon. A testemre figyelve, bízni benne. Mindenféle diéta nélkül, megtalálva az egyensúlyt, az arany középutat, ami annyira elképzelhetetlennek tűnt előtte. A mindenmentes ételeket szabadságra és bűntudatmentességre cseréltem.
Megtanultam pihenni. Megengedni és megélni a kikapcsolódást. És a jelenlétet.
Megtanultam kapcsolódni, kapcsolatokat kialakítani. Kapcsolatokban jól lenni. Megérteni és megfogalmazni mi történik bennem és a másikban. Ezáltal együttműködni, konfliktusokat is jól megoldani.
Megtaláltam a hivatásom. Amiben nap mint nap megélhetem, hogy jó, hogy tehetem.
Az életemet kaptam vissza. Vagyis egy olyan életet sikerült kialakítanom, amiben valóban jó lennem. Ma feleségként, édesanyaként, pszichológusként visszagondolva ezekre az évekre, egyrészt elképesztő szomorúság tölt el, hogy mennyi mindent veszítettem. Mi mindenről maradtam le a fiatal éveimben. Az egyetemi éveket, azt a fajta szabadságot amit a 20 év körüli időszak jellemez már semmi sem fogja visszaadni. Az utazásokat, a randikat, a bulikat – amikre el sem mentem, vagy ha ott is voltam, fejben teljesen máshol..
Másrészt elképesztő hálás vagyok, hogy időben jutottam el segítségért, és nem az egész életemet veszítettem el.
Szeretnék segíteni a hozzám fordulóknak, hasonlóan megtalálni és megélni, mitől lehetnek igazán jól. Mi az ami igazán számít, kialakítani és megélni egy olyan életet, amire később, jó sok év múlva visszatekintve azt érezhetjük: ezt az életet igazán érdemes volt megélni.